A legény kiment minden nap a mezőre. Keményen dolgozott, hitte, hogy boldog lesz munkája árán. De minden lehullajtott verejtékkel öregebb lett még a vágya is. A keze mellett szíve is kérges lett. S, mikor már alig-alig bírta a minden napos hajszát a boldogság után, hogy nem jön, hiába is várja, hiába minden munka, hiába minden perc az életéből, amikor le is mondott róla, akkor vállára szállt egy kis madár. Különös volt az éneke, különös volt a színe is: kék volt, opál, minden tollacskája, s ha felrebbent, az égbe olvadt, a mélységes kékségbe.

Minden délben, míg pihent a legény fa tövében gubbasztva, keservvel szívében, hogy nem kell a Földnek, nem kell az Égnek, egyik sem ad munkájáért igaz bért: boldogságot - odarepült vállára a különös madár. Csácsogott, cserregett, fütyült, énekelt. A legény elébb meg sem hallotta, mert a saját lelkét sajnálta minden pillanatában.

De egy nap a madárka nem fütyült, nem csácsogott, nem kerregett, nem is ült meg a legény vállán tenyerén, csak csoda kékségében hidegen ragyogott a fénylő nap felé emelve szárnyait. Akkor a legény meghallotta a nagy csendben a saját szívének dobbanását.

Azt mondta a kis madárnak:- Énekelj hát, legalább ez maradjon nekem, hisz meg is érdemlem, munkám gyümölcse téged termett, add hát meg, ami nekem jár.

S, a kékséges piciny madár dalba kezdett, utolsóba, soha-soha nem hallottba: - Vágytad fiú a boldogságot, elismerést a munkádért, verejtékedért kincseket. Meg is kaptad, hisz itt vagyok: csak neked éneklek. Minden dalomban szóltam, csácsogtam, cserregtem, fütyültem, sírva könyörögtem: figyelj Istenre is, hisz én vagyok az Ő küldöttje. Üzent neked, nyisd ki a szemed, a boldogság nem csak a tied. S, ha majd másnak is kívánod, hamarabb, mint magadnak, akkor a szíved kérge semmis lesz. Ha a magot nem csak magadnak akarod, hanem az Ég madarainak is adod, ha a szeretet nem csak kéred, hanem adni is vagy képes, akkor veled marad az angyalok legkülönbike: a boldogság egyetlen hírnöke. De te nem hallottál, mert süket vagy a jóra, szemed nem lát, magát a csodát, a boldogság kék madarát kezedben tartva sem. Pedig ha megdicséred tollát, megszívleled dalát, ha várod, hogy megérkezzen hozzád, ha hűséges vagy a perchez, amikor válladra száll, akkor van mire várnod. Hisz a madárkának is jár a munkája árán szerzett boldogság: a jó szó, hogy dalait meghallják, vele együtt éneklik. Te nem adtad legény, így a madárkával most elszáll a remény: Nem lehetsz boldog soha, mert vár valahol egy leány a kis madár dalára, hátha ő majd meg is hallja:- Megkaptál mindent, amit kértél, szívet, lelket, simogató kezet. De ha nem hallod meg más énekét, másnak munkáját észre sem veszed, ha magadban kérgesíted elégedetlen szíved - ahogy énekeltem minden nap neked - soha, soha nem terem neked boldogság.

S, a kék madár utolsót cserrent, a legény feje felé rebbent. Felemelkedett sebesen, egyre, s egyre magasabbra, míg az Ég kékje fel nem olvasztotta. A legény szemének kékje soha többet nem láthatta.